Az Úr érkezése – adventi gondolatok 2018-ban
Az Úr érkezése – adventi gondolatok 2018-ban
1. Mikor elhagytak:
– Takarodj innen! Semmi közöd hozzánk, te rohadék! – És rácsapták az ajtót.
A szája még nyitva volt. Mondott volna még valamit. De a lelkére zuhanó súly elnyomta a hangját. Elindult lefelé. Merre menjen? Hova? Kihez vihetné a szégyenét? Leült a parkban. Ösztönösen kezébe vette a telefonját. Végiglapozta a fényképeket, és sírt. Hangtalanul, mélyről feltörő zokogással.
2. Mikor a lelkem roskadozva vittem:
„Bezdomovec – suttogta. – Pedig igaz, hidd csak el!” – mondta nemrég egyik volt kollégájának. Akkor sem a hitetlenkedő ismerőst győzködte, hanem önmagát. A feléje nyújtott tízest nem volt hajlandó elfogadni, inkább sértődötten elfordult. Hajléktalan vagyok, nem koldus! – gondolta magában, és a saját szemébe nézve most hangosan ki is mondta, mert azóta nem hagyta nyugodni ez a mondat. A fenébe is, akkor is ki kellett volna mondani, tudatni kellett volna, hogy a büszkesége még megvan. Kihúzta magát, a kezét zsebre dugta. Ujjai aprópénzbe futottak. Annyi, amennyi, talán a fele útra elég, a többit majd gyalog vagy stoppal. A fele útra sem volt elég. Még több mint száz kilométer. Vonattal pár óra lenne, de bliccelni nem fog. Igen, a büszkeség. Majd megoldja. Ment esőben, szélben, sírva, szitkozódva, imádkozva, kertek alatt, főút mellett, ahol autók jártak. A keze könnyedén lendült stoppolásra. És a büszkeség? – gondolta. – A büszkeség lefoszlott, eltűnt valahol az útközben. Régóta nem érzett hálát szült benne az első felvillanó féklámpa.
3.Csöndesen és váratlanul átölelt:
Harangzúgás fogadta. Önkéntelenül a komótos ütemhez igazította a lépteit. Üres lesz a ház, mire odaér, és egy kicsit örült, hogy nem fogják így látni. Megtapogatta az arcát. Borostás. Utoljára a pozsonyi pályaudvar mosdójában borotválkozott: a váróteremben lődörögve, a székek között, a földön talált egy gazdátlan neszesszert. Percekig figyelte, hátha valaki visszajön a flitteres szütyőért. Végül egy hirtelen mozdulattal zsebre vágta. A vécében nyitotta ki. Szőlőzsír, női parfüm és pár levél tabletta mellett egy rózsaszín borotvát talált. Felüdülés volt langyos víz mellett levakarni a borostáit. Megpaskolta az arcát, megigazította a gallérját, bevizezte a haját, kétoldalira igazította, majd a mosdóra támaszkodva hosszan nézett a saját szemébe. Ott döntötte el, hogy hazamegy, a szüleihez.
Benyúlt a kapu mögé, hogy elhúzza a zárat, de úgy maradt, görnyedve, mert valaki hátulról megfogta a vállát. Az apja volt, aki visszajött a templomból, mert az anyja otthon hagyta az olvasószemüvegét. Hosszan ölelték egymást. Mindketten tudták, hogy a másik sír, szüksége van az ölelésre.
4. Az Isten:
A templomban énekeltek: Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel, csak Téged áhít Izrael… A karzatra ment. Onnan nézte, ahogy apja átadja a szemüveget, az anyjához hajol, a fülébe súg, és felmutat a karzatra. Intett, de már csak elmosódott alakokat látott, akik odalent megölelik egymást. Ráborult a karzat peremére, és imádkozott. Körülötte énekeltek, ő pedig, mint aki saját sorsának szétszakadt szálait próbálja összefogni, úgy ismételte az ének szavait:
„És hozzád sóhajt untalan, Mert Isten híján hontalan.
Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Hogy eljövend Immánuel!
Ó, jöjj el, Jesse vesszeje, És állj a rossznak ellene!
A mélyből, mely már eltemet, S a tűzből mentsd ki népedet!
Ó, jöjj, ó, jöjj el, Napkelet! Ím, árva néped költöget:
Törd át a sűrű éj ködét, És oszlasd gyászát szerteszét!”
Kedves Olvasó!
2018-ban is megérhettük az advent napjait. Köszönet érte Istennek, aki annak ellenére, hogy nem érdemeljük jóságát, napjainkhoz napokat told. Idén is készülhetünk Jézus születésének ünneplésére. Jézus az övéihez jött. A sok indulattól zaklatott, sok vágytól széjjelkergetett és sok keserűségtől szenvedő választott néphez, akik sokszor és sokféleképpen vétkeztek Isten ellen. Jézus éppen ezért jön hozzájuk. Éppen ezért jött el hozzánk, „HOGY MEGKERESSE ÉS MEGTARTSA, AMI ELVESZETT”. (Lukács ev. 19) Tegyük mi is ezt idén adventkor. Ne csak távoli vidékek rászorulói iránt gyakoroljunk könyörületet, ne csak a bennünket szeretők örömét keressük. Tegyünk jót azokkal, akik nem érdemlik meg, megbocsátva a fájdalmat, bocsánatot kérve a fájdalom miatt. Hiszen szeretetre sokkal nagyobb szüksége van azoknak, akik a szeretet hiányától szenvednek.
Ahogyan Ady Endre versében olvassuk tovább:
„Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.”
Ezekkel a gondolatokkal kívánok szeretetben gazdag karácsonyt Somorjának!
György András, Somorja város református lelkipásztora
Megjelent a Somorja és Vidéke 2018/12. számában